logo

Marmol Research Budapest

Borbély Szilvia

Makroszintű megállapodások a fejlett piacgazdaságokban

 

I. Bevezető

Fogalmak

A fejlett piacgazdaságokban a szociális partnerek között kötött makroszintű megállapodások szűkebb vagy tágabb értelemben vonatkoznak a gazdaság stabilitásának megteremtésére, illetve annak fenntartására, beleértve a monetáris stabilitást is. Ilyenek a több mint egy évre szóló, kimondottan és konkrét módon a bérekre vonatkozó (makroszintű) bérmegállapodások, amelyek esetében a megállapodások tartalmazzák az érvényességi időt.

A kilencvenes években reneszánszukat élő un. szociális paktumok vagy társadalmi megállapodások a puszta bérmegállapodásoknál szélesebb horizontot ölelnek fel, mind az időt, mind a vonatkozási kört illetően. Ezek a szélesebb értelemben vett megállapodások tartalmazhatnak konkrét ár-és/vagy bérmegállapodásokat, mint a monetáris és egyúttal a szociális stabilitást erősítő tényezőt. Ezek a megállapodások lehetnek keret- vagy konkrét egyezmények, s bár többnyire hivatalos (állami vagy tripartit) dokumentum is létrejön, gyakorlati megvalósításuk működő érdekérvényesítési/érdekérvényesülést kikényszerítő mechanizmust is igényel. Az időbeliség nem annyira konkrét és azonnali, mint az egy vagy két esztendőre érvényes bérmegállapodások esetében.

A tripartit megállapodások válság időszakában a recesszió enyhítését és a jövedelem egyenlőtlenségek növekedésének lassítását segítik, fellendülés időszakában pedig a szociális partnerek között a növekedés eredményein történő osztozkodást. Alkalmazhatják megelőzésre is (pl. Finnországban a bérinfláció megelőzésére). A megállapodás-kötésre való hajlam annak bizonyítását is célozza, hogy a piaci verseny önmagában nem biztosít elegendő szabályozást a konfliktusok elkerüléséhez. A paktumok jellegzetessége a valamit valamiért elv, azaz a kormány - többnyire ilyen vagy olyan azonnal vagy közel jövőbeli megszorító - intézkedései ellenében felajánl valamilyen ellentételezést, leginkább a munkahelyteremtés vagy az érdekérvényesítés, - egyeztetés terén. Az un. szociális paktum létrehozásában a munkáltatók is aktív részt vállalnak

Jelentős különbségek vannak a korábbi (az 50-60-as évekbeli, a 70-es-évekbeli) és a kilencvenesekben kötött egyezmények körülményei, okai és tartalma között. A hatvanas évekbeli tipikus makroszintű megállapodások a termelékenység növekedéséből származó eredmények újraelosztására és a szociális biztonság növelését célozták, a hetvenes években a gazdasági válság körülményei között, a gazdasági-politikai stabilitás fenntartására irányultak.

A nyolcvanas évek tartós gazdasági pangásának idején előtérbe került a piaci alkalmazkodás (rugalmasság) növelése, ami viszont ellentmondott a szociális paktumok és makroszintű egyezmények által teremtett korábbi rögzített viszonyoknak. A dolgozók és csoportjaik nagyobb önállóságának fontossága az új technika által igényelt új munkaszervezési, vállalatirányítási formák megjelenésével is napirendre került. Az új társadalmi kompromisszum tehát nem az elosztásban, hanem a termelésben való együttműködésre irányult. A kilencvenes években olyan gazdasági követelményeknek kell megfelelni, mint a globalizáció, az Európai Monetáris Unió, és olyan társadalmi jelenségeknek, mint a népesség elöregedésének, az információs társadalomnak a megjelenése. Az újabb társadalmi megállapodások célrendszerébe a munkaerőpiacot illetően a munkanélküliség enyhítése került, s mint említettük, a paktumoknak olyan új jelenségekre kell reagálniuk, mint a munkaerőpiaci rugalmasság, az atipikus foglalkoztatás. A bérpolitikát illetően míg a korábbi feladat a profit újraelosztása, az utóbbiakban a bérek féken tartása a cél. A szociális ellátórendszer esetében is, míg a korábbi cél a rendszer kiterjesztése volt, a jelenlegi cél annak reformja, modernizálása, azaz a változó körülményekhez való illesztése. Ez arra a társadalmi konszenzusra utal, amely a munkanélküliség felszámolásával és új munkahelyek létrehozásával, illetve a maastrichti kritériumok teljesítésével kapcsolatban kialakult. A társadalmi partnerek a többlettermék újraelosztására való törekvés helyett a bérek féken tartásának a megállapodásokba történő beépítésével a foglalkoztatás növelése (vagy legalábbis csökkenésének megakadályozása) mellett a termelési költségek bértartalma növekedésének, s ezzel az infláció egyik lehetséges komponensének féken tartását akarják elérni. A kilencvenes évektől az EU-tagországok legtöbbjében törekednek tripartit társadalmi megállapodások megkötésére, s ezt maga az EU-bürokrácia is ösztönözi. Ugyanakkor, míg a korábbi évtizedekben az alku kerete és intézménye döntően centralizált volt és szociális partner orientált, addig a mai alku inkább un. koordináltan decentralizált és a kormányok által vezérelt.

 

Megállapodások a kilencvenes években

A kilencvenes évtized első felében a legtöbb - átfogó - megállapodást 1993- ban kötötték (Belgium, Spanyolország, Olaszország, Hollandia). Az évtized második felétől számottevően nőtt a különböző, az átfogó vagy egy-vagy két részterületet érintő megállapodások száma. A paktumok által érintett területek többnyire a foglalkoztatás, a gazdasági növekedés, a társadalombiztosítás és ezen belül is a nyugdíj, az atipikus munkavégzés szabályozása és a munkaügyi viszonyok voltak.

1995-ben Németországban, Olaszországban, Portugáliában és Finnországban írtak alá a szociális partnerek új makroszintű egyezményeket. 1996-ban Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában születtek új megállapodások. 1997-ben Görögországban, Írországban, Hollandiában Finnországban és Svédországban hoztak tető alá új megállapodásokat, igaz ezek közül a görög és a svéd nem valósult meg. 1998-ban Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban és Luxembourgban jöttek létre lényeges egyezmények.

A kilencvenes évtizedben a szociális partnerek szám szerint a legtöbb makroszintű megállapodást Olaszországban kötötték. Ezek közül az egyik a korábban érvényben lévő mozgó bérskála megszüntetésére irányult, de született egyezmény a nyugdíjreformról és a foglalkoztatásról, illetve a gazdasági növekedésről.

A paktumok által leginkább lefedett országnak azonban Írország bizonyult. Írországban a kilencvenes éveket teljes egészében lefedő három paktum előzményét, a "Nemzeti újjáépítési programot" (National Recovery program) már 1986-ban aláírták. Gyakorlatilag az ír gazdaság utóbbi másfél évtizedét, a gazdasági növekedést és a versenyképességet ezek az átfogó paktumok is alakították.

A kilencvenes évtizedben három egyezmény született Spanyolországban, átfogó szociális paktum, a társadalombiztosítást szabályozó egyezmény és a részmunkaidőre szerződöttek viszonyait szabályozó megállapodás.

Két-két egyezményt kötöttek Portugáliában (itt a harmadik nem valósult meg), és Finnországban (társadalmi egyezményt és társadalmi szerződést). Sajátos módon a svéd törekvések nem jártak sikerrel. Egy-egy egyezmény jött létre Németországban (Szövetség a munkahelyekért) és Ausztriában (Stabilitási paktum, 1993. októbere).

Németországban felmerült a szociális paktum gondolata az újraegyesítés során is. Kohl 1992 őszén felszólította a pártokat, tartományokat, helyhatóságokat és szakszervezeteket, hogy dolgozzanak ki "szolidaritási paktumot" az újraegyesítés sikeréért. 1993 márciusában a főleg adóemelést és a költségvetési kiadások csökkentését tartalmazó paktumot azonban csak a kormány, a tartományok és a pártok írták alá. Az országos szakszervezeti konföderáció (DGB) bár egyetértett volna a paktummal, de tagszervezetei (különösen az IG Metall, azaz a Vasas szakszervezet) nem, ők inkább az ágazati kollektív szerződések kötését szorgalmazták. Valóban, 1993-1994-ben több kollektív szerződést is kötöttek (pl. a Volkswagen üzemi kollektív szerződés (1993 novembere), a vasas ágazati szerződés (1994 márciusa), amelyek keretében a szakszervezet bércsökkenésért fejében jogot kapott a vállalati foglalkozás politikába történő beleszólásba. E szerződések új eleme volt az, hogy a bér és a foglalkoztatottság viszonyát összekapcsolták a munkaidő-csökkentéssel. A Volkswagen igazgatósága, pl. vállalata, hogy megőrzi a 30 ezer munkahelyet és a gazdasági okokból történő elbocsátásokat két évre, befagyasztja, a bérek 12 százalékos és a bérterhek 20 százalékos csökkenése elleneében, aminek módja a munkaidő 36 óráról 28, 8 órára történő csökkentése lenne. Az IG Metall által kötött ágazati kollektív szerződésben a szakszervezetek prémiumokról mondtak le, többhavi bérbefagyasztást vállaltak, miközben a munkaadók és a munkavállalók egyetértése esetén a munkaidőt 36 óráról 30 órára csökkenthették megfelelő arányú bérvisszafogással, viszont a tömeges elbocsátás tilalmával. (Freyssinet (1994)).

Míg a 15 EU-tagország döntő részében a kilencvenes években egyre-másra kötötték a társadalmi partnerek a rövidebb-hosszabb időre szóló, átfogó vagy egy-egy területre koncentráló egyezményeket, addig akadtak kivételek. Ilyen pl. Nagy-Britannia, ahol megszűnt a makroszintű kollektív alku. Ausztriában bár maga a tripartizmus intézményesített, 1993-ban a szociális partnerek makrogazdasági kompromisszum keretében külön un. Stabilitási paktumot írtak alá. Franciaországban sem jöttek létre egyezmények, itt viszont nem helyettesíti a paktumokat az intézményesített konzultáció. A TB-reformnak azonban fontos résztvevői a szociális partnerek. Dániában sem születtek tripartit egyezmények, viszont társadalmi vita folyik a TB reformról.

Összefoglaló táblázat: Tripartit makroszintű társadalmi megállapodások az EU tagországaiban, kilencvenes évek

Ország

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

Belgium

      

Átfogó terv (Global plan)

    

Paktum a jövőért (Pact for the Future)

  

Országos ágazatközi megállapodás

Dánia

Nincs megállapodás

Vita a társadalom

biztosításról

Németország

          

Szövetség a munkáért (Alliance for job)

    

Foglalkoztatási paktumról szóló vita újra megnyitása

Görögország

              

"2000 felé" (Towards the year 2000) (nem fogadták el)

    

Spanyolorsz.

      

Szociális paktum (Social pact)

    

Toledo paktum (Toledo pact) a jövő társadalombiztosításáról

  

Részmunkaidős szerződésekről szóló egyezmény

  

Franciaország

Nincs megállapodás, nincs intézményes konzultáció, TB reformban azonban a szociális partnerek részt vesznek

Ország

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

Írország

Program a nemzeti Kibontakozásért (National Recovery programme (1987)

Gazdasági és társadalmi haladás programja (Programme for economic and social progress)

Versenyképesség és munkahelyek programja (Programme for Competitiveness and Work)

"Partnerség 2000" (Partnership 12000) (a foglalkoztatás, versenyképesség növelésének programja)

Olaszország

    

A mozgó bérskálát megszüntető egyezmény

Un.

Ciampi-féle megállapodás (Ciampi Protocol)

  

Megállapo-dás a nyugdíj reformról

Foglalkoztatási paktum

Szociális paktum a növekedésért és versenyképességért

Hollandia

      

Új kurzus: az 1994-es kollektív alku előkészítése (New course: agenda for collective bargaining in 1994)

      

Agenda 2002

    

Ausztria

Nincs paktum: intézményes tripartit van helyette

Stabilitási paktum, 1993. okt.

Intézményes tripartit

Portugália

          

Rövid távú megállapodás, amit a Portugál Dolgozók Országos Szakszer vezete (CGTP) nem írt alá

A stratégiai kérdésekkel kapcsolatos konzultációról szóló megállapodás

Europaktum (Europact) (nem került aláírásra)

  

Finnország

          

Szociális paktum (Social pact)

Makroszintű kollektív megállapodás (Social contract)

Svédország

              

Bértarifa szerződés kísérlete (nem sikerült)

  

Növekedési paktum (Pact for Growth) (nem írták alá)

Nagy-Britannia

Nincs paktum, a makroszintű kollektív alku gyakorlatának megszüntetése
 

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

1999

Összes megállapodás

1

1

2

5

1

5

6

7

6

5

Industrial relations in Europe, 2000. European Commission, p. 81. alapján

 

 

II. Esetek

Írország: teljes lefedettség szociális paktumokkal

Írországban a nemzeti programok nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy mára az ír gazdaság az EU legdinamikusabban fejlődő versenyképes gazdasága lett, s miközben az évtized közepére a fogyasztói árnövekedés két százalék alá csökkent és gyorsuló mértékben esett vissza a fajlagos munkaerőköltség, eközben jelentős reálbér növekedés következett be. Megjegyezzük, hogy a kilencvenes években az ír makroszintű "paktumkötési" hajlandóságot valószínűleg erősítette az is, hogy az Európai Unió pénzügyi transzferjei szempontjából az egész országot - sajátos és egyedülálló módon - egyetlen (hátrányos helyzetű és támogatandó) régióként kezelte.

Írországban 1987 óta négy un. nemzeti program (szociális paktum) "működött": 1987-1990-ben a Nemzeti kibontakozás programja (Programme for National Recovery, PNR), 1991-1993 a Gazdasági és társadalmi kibontakozás programja (Programme for Economic and Social Recovery, PESP), 1994-1996-ben a Versenyképesség és munka programja (Programme for Competitiveness and Work, PCW) és 1997-2000-ben a Partnerség 2000 (Partnership 2000).

A szerződő felek az országos szakszervezeti konföderáció, a kormány és a munkaadók voltak Az első programot (Program a Nemzeti Kibontakozásért, NRP)) követő három program (PESP, PCW és Partnerség 2000) fő vonalai között vannak hasonlóságok, ilyen pl. az is, hogy valamennyi bevezetett valamilyen új módszert. Így pl. a PESP újdonsága az volt, hogy a hosszú távú munkanélküliséget decentralizáltan kezeljék.

A négy nemzeti program konkrét prioritása más és más volt, az éppen aktuális gazdasági helyzetnek (problémáknak) megfelelően. Mind a négy azonban átfogó program (paktum), amelyekben a bérkérdés - különböző megközelítésből és súllyal, eszközként és/vagy célként - szerepelt.

Program a Nemzeti Kibontakozásért

Helyzetkép

Program a Nemzeti Kibontakozásért, (PNR)(1987-1990), prioritások

Eszközök

Alkupontok (engedmények a szakszervezeteknek a kiadások csökkentése fejében)

  • Gazdasági és társadalmi válság, stagnáló gazdaság.

  • Növekvő - 1987-ben 18 %-os - munkanélküliség, romló életszínvonal, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek

  • 9 százalékos költségvetési hiány

  • 117 százalékos adósság/GDP 1987-ben

  • A munkavállalók életszínvonalának védelme.

  • A rögzített jövedelemből élők pozíciójának védelme.

  • A költségvetési kiadások visszafogása által bekövetkezett hatások minimalizálása, különösen az oktatás és az egészségügy terén.

  • A kormány kötelezettség vállalása a munkanélküliség kezelésére.

  • Bérfék, valamennyi szektorban.

  • Adóreform.

  • Szerkezeti reformok.

  • Megállapodás a monetár politikával kapcsolatban.
    		•

  • Jóléti ellátás szinten tartása

  • Munka törvénykönyvének reformja

  • Minimál bér bevezetése

  • A munkavállalók számára kedvező adóreform bevezetése

    • A Program a Nemzeti Kibontakozásért jelentős teret szentel a bérkérdésnek, a rögzített jövedelemből élők pozíciója védelmének, s bevezeti a minimáébért. Ugyanakkor a bérféket, mint a kibontakozás beindulásának egyik eszközeként jelöli meg. A Program a Nemzeti Kibontakozásért, PNR 1987/1990-es periódusa alatt a bruttó hazai termék éves átlagos növekedése meglódult (8,4 %), miközben a munkanélküliségi ráta átlagos éves értéke 18 százalékról 14,7 százalékra csökkent. A nettó reálbér évente átlagosan 3,3 százalékkal emelkedett, a munka termelékenysége pedig 3,5 százalékkal. Ugyanakkor - a paktumban foglaltaknak megfelelően - az egységnyi munkaerőköltség növekedése - a béren kívül az élőmunkát terhelő egyéb költségek (adóterhek) visszafogása következtében - évente, átlagosan mindössze 1,4 százalék volt. Ezzel a módszerrel egyrészt féken tartották az árszínvonal emelkedést, másrészt növelték az ír gazdaság versenyképességét, miközben az ír bérből élők jövedelmének növekedése csaknem akkora volt, mint a termelékenység növekedésé.

    A Versenyképesség és Munkahelyek Programja, a Programme for Competitveness and Work (PCW,1994-1996) keretében a foglalkoztatatás egyenletesen 3-4 százalékkal nőtt. Ugyanakkor a munkavállalók azonban nem voltak egyöntetűen elégedettek a paktummal. 1994-1996-ban az éves átlagos termelékenységnövekedés csaknem négy százalékkal haladta meg a nettó reálbér emelkedést. 1996-ban sikerült először két százalék alá nyomni a fogyasztói áremelkedést. A jobb alku poziciójú, képzettebb, magasabb technológiai színvonalat képviselő ágazatokban dolgozók viszont úgy vélekedtek, hogy jobb bért tudtak volna elérni ágazati/munkahelyi alkuk során. A paktum az alacsonyan fizetett munkavállalók számára volt kedvezőbb.

    A Partnerség 2000 (Partnership 2000) megfogalmazza a jelen gazdasági dilemmáját. Arra keresi a megoldást, hogyan lehet az ország gazdasági versenyképességét növelni úgy, hogy az megfeleljen a globális verseny, az információs társadalom és a technológiai haladás követelményeinek? Emellett még olyan kihívásokra is reagálni kell, mint a világkereskedelemben zajló alkuk, az EU-ban napirenden lévő mezőgazdasági reform. Az ír gazdaságnak ráadásul eleget kell tenni az Európai Monetáris Unió által támasztott követelményeknek, és fel kell készülnie az EU bővítésére is (ami esetében vélhetően a pénzügyi transzferek csökkenésével járhat).

    A Partnerség 2000 nem válságidőszaki megállapodás volt.1996-ban a GDP növekedése (folyóáron) 10 százalékos volt, foglalkoztatás növekedése több, mint 3 százalékos, igaz, hogy a munkanélküliségi rátát ekkor még nem sikerült egyszámjegyűvé zsugorítani, s az ipari termelés az 1995 évi 18,5 százalékról 2,8 százalékra sűllyedt. A partnerség 2000 is- a többi paktumhoz hasonlóan - átfogó, ugyanakkor jelentős teret szentel a bér, sőt egy bérreform körvonalait is tartalmazza.

    Partnerség 2000:

    életszínvonal növekedés béremeléssel és az adózás változtatásával

    Helyzetkép

    Partnerség 2000, prioritások

    Eszközök

    • 10 százalékos gazdasági növekedés

    • rekordméretű munkahelyteremtés

    • munkanélküliség csökkenése először az évtizedben

     

    • Életszínvonal növekedés

    • A munkahelyek mennyiségének és minőségének javítása

    • Munkahelyi szinten a partnerség javítása

    • Hosszú távú munkanélküliség és szociális kirekesztés enyhítése

  • Bérnövekedés és adó csökkentés kombinációja

    • A Partnerség 2000 jellegzetességei:

    • 39 hónapra szóló paktum

    • Bér-és adó együttes kezelése. A paktumot kötők a béremelés és az adócsökkentés együttes hatásától várják a munkavállalók életszínvonalának 14 százalékos emelkedését. A nettó jövedelem növekedését eredményező adóreform következtében a program három éve alatt a beszedett adó 900 millió ír font csökken.

    • A Partnerség 2000 új partnereket vont be az alkuba és a megállapodásba, így a non-profit szektort, a munkanélküliek képviselőit, a nőket, a szociálisan kirekesztetteteket. A Partnerség 2000 célja lett ugyanis a közszektor, az oktatás modernizálása, a szegénység leküzdése, a rokkantak rehabilitálása, stb. is.

    A Partnerség 2000 adóreform részei a követekezők:

      • Személyi jövedelemadó kulcsok csökkentése évente.
      • A rokkantsági járadék első hat hetében az adóztatás megszűntetése.
      • Az atipikus munkák adóztatásának felülvizsgálata.
      • A munkavállalói résztulajdonosi programok adóztatással történő ösztönzése.
      • A személyi jövedelemadó kedvezményeinek felülvizsgálata.

    A Partnerség 2000, mint átfogó program által vázolt bérreform részei a következők:

    A béremelés programozott fázisai:

    Magánszektor

    1. fázis: az alapfizetés 2,5 %-os növelése a paktum első 12 hónapjában

    2. fázis: az alapfizetés 2.25%-os növelése a paktum második 12 hónapján

    3. 3. fázis: az alapfizetés 1,5 %-os növelése az ezután következő 9 hónapban

    4. fázis: az alapfizetés 1 % -os növelése az ezután következő 6 hónapban

    A fenti alapemelések mellett a 2. fázis második félévében további 2 százalék béremelést lehet kialkudni.

    Az első fázis a "Versenyképesség és munka" programja keretén belül kötött béregyezmény megszűnését követően indul.

    Közszektor

    1. fázis: 2.5% -os emelés a heti alapbér első 200 fontjára az első 9 hónapban, az első 12 hónapból megmaradó három hónapra a 2,5 %-os növelés a teljes heti fizetésre kiterjed.

    2. fázis: 2.25% -os alapbéremelés a második 12 hónapra

    3. fázis: 1.5%-os alapbéremelés a következő 9 hónapra

    4. fázis: 1%-os alapbéremelés a következő hat hónapra

    A harmadik fázistól további 2 százalékos alapbérnövelés alkudható kis. A közszektorban 1997 július 1-től indult az első fázis.

    Béremelés, minimumok

    2. fázis: £3.50/hét

    3 fázis: £2.40/hét

    4 fázis: £1.60/hét

    Részmunkaidőben dolgozók béremelése

    A megállapodás alapján minimális bérnövelést arányosan kell érvényesíteni a részmunkaidőben dolgozókra.

    A Partnerség 2000 - az előbb említetteken kívül - további kérdéseket is érint, s egyes esetekben kölségvetést is rendel melléjük. Ezek a következők

      • Társadalmi kirekesztés elleni fellépés

      • Foglalkoztatás elősegítése

      • Oktatásban az esélyegyenlőségek növelése

      • Helyi fejlesztések

      • Munkahelyi partnerség fejlesztése

      • Közszektor modernizálása

      • Munkaügyi viszonyok modernizálása

      • Atipikus foglalkoztatás

    A Partnerség 2000 életbe lépésével 1997-ben a GDP növekedése 13,1 %-ra gyorsult és az ipari termelés ezt meghaladó mértékben (13,6 százalékkal) nőtt. A munkanélküliséget 1997-ben sikerült 10 százalék alá szorítani, 1998-ban pedig már csak 7,8 százalék volt ez a mutató. A munka termelékenysége 1997-ben 3,1 százalékkal volt magasabb (7,3 százalék), mint a nettó reálbéreké (4,1 százalék). 1998-ban 7 százalékos termelékenység növekedést 3,5 százalékos reálbéremelkedés kísért, 1999-ben pedig 4,3 százalékost 2,3 százalékos nettó reálbérnövekedés. A fogyasztói áremelkedés 1997-ben és 1998-ban 2 százalék alatt maradt (1,4 illetve 1,7 százalék), 1999-ben viszont 3,8 százalékra nőtt. A fajlagos munkaerőköltség a reálbérnövekedés mellett is 1998-ig gyorsuló ütemben csökkent (1997-ben 2,9 százalékkal, 1998-ban 3,3 százalékkal, 1999-ben viszont már csak 2 százalékkal esett vissza), a bérnövekedés és az adócsökkentés kombinációjának köszönhetően.

    A legutóbbi elemzések szerint 2000-ben a fenntartható növekedés megvalósulása során a GDP növekedése némiképp lassúbb lesz az előző évekénél (9 százalék folyó áron). Jelentős áttörés várható a munkanélküliség enyhítésében, a munkanélküliségi ráta 2001-ben 7 százalék körüli lesz, 2001 végéig pedig 4 százalék alá esik. Az előzetes számítások szerint az infláció 2000-ben 4,8 százalék, 2001-ben 3,2 százalék körül alakul. (ESRI (2000).

    Az ír gazdaság egyes mutatói, 1987/1999

     

    Program a nemzeti kibontakozásért (NRP)

    Gazdasági és társadalmi haladás programja (PESP)

    Verseny képesség és munkahe lyek programja (PCW)

    Verseny képesség és munkahe lyek program ja

    (PCW)

    .Partnerség 2000

    Partnerség 2000
     

    1987-90

    1991-93

    1994

    1995

    1996

    1994-96

    .1997

    1998

    1999

    1997-99

    GDP (folyóáron), éves %-os változás

    8,4

    6,6

    9,3

    12,3

    10

    10,5

    .13,1

    15,1

    12,2

    13,4

    Ipari termelés (x), éves %-os változás

    		    

    10,6

    18,5

    2,8

    10,6

    13,6

    17

    9,8 (jun)

    13,5

    Foglalkoztatás, éves %-os változás

    4.0

    3

    3.1

    4.2

    3.6

    3,6

    .

    4,6

    		    

    Munkanélküliségi ráta, %

    14.7

    15.5

    14.1

    12.2

    11.9

    12,7

    .9,8

    7,8

    		    

    Nettó éves reálbér, éves %-os változás

    3,3

    3,2

    .1,2

    1,3

    .1,6

    1,4

    4,1

    3,5

    2,3

    3,3

    Fogyasztói ár, éves %-os változás

    		  

    2,56

    2,4

    2,5

    1,6

    1,4

    1,4 (x)

    1,7 (x)

    3,8 (x)

    2,3

    Egységnyi munkaerőköltség, éves %-os reálváltozás

    -1,4

    0.01

    -3,4

    -4,8

    -2,5

    -3,5

    -2,9

    -3,3

    -2

    -2,7

    Munkatermelékenység, éves %-os változás

    3,5

    3

    4.8

    6,4

    4,2

    5,1

    7,3

    7

    4,3

    6,2

    Bér/GDP arány, tényezőáron, %

    		    

    67,9

    64,5

    62,5

    		  

    61

    59

    58,1

    		  

    Források: European Economy 1998 No 66. European Commission

    X= Central Statistical Office (2000)

     

    Olaszország: infláció-ellenes harc

    Olaszországban az iparban a negyvenes évek második felétől alkalmazták az árszínvonal emelkedését utólagosan követő automatikus béremelést. A hetvenes évek elején a bérnövekedés kb. egynegyede volt köszönhető az inflációt követő bérautomatizmusnak. A scala mobile, a mozgó bérskála kiterjesztésére a többi szektor és a nyugdíjasok felé 1975-ben következett be, miután 1974-ben a fogyasztói árszínvonal emelkedés 19,1 százalék lett az 1973 évi 10,8 százalék után. 1980-ban húsz százalék felé emelkedett az infláció, s csak 1984-ben lett egyszámjegyű. A jelentős nyersanyag-és energia behozatalra szoruló és US dollárfüggő Olaszországban az infláció fő okai között a világpiaci árrobbanás, továbbá a USD felértékelése szerepelt. A nyolcvanas évek elején az infláció gyorsulásához nagymértékben hozzájárult a pazarló közkiadások és a kritikus helyzetben lévő állami vállalatok miatt magas állami költségvetés deficitjének monetáris eszközökkel történő finanszírozása is (1981-ben a költségvetési deficit a GDP 12 százalékát tette ki).

    A scala mobile keretében az aktív dolgozók bérének kiigazítására három hónaponként, a nyugdíjakéra négyhavonta került sor. Az automatikus béremelés alapjául az állami statisztikai hivatal, az ISTAT által figyelt fogyasztói kosárban szereplő fogyasztási cikkek, szolgáltatások árainak növekedését vették. Valamennyi bérből élő ugyanazt az összeget kapta kompenzációként, így a scala mobile legnagyobb arányban a legalacsonyabb bérűek keresetét növelte. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a scala mobile virágkorában Olaszországban a jövedelemadó gyorsabban nőtt, mint maga az infláció ("drenaggio fiscale" jelensége), így a magasabb jövedelműek kétszeresen is rosszul jártak.

    Az 1978 februárjában a három nagy országos szakszervezeti konföderáció (CGIL, CISL és UIL) által kialakított közös stratégia a korábbiakhoz képest új elemet tartalmazott: a gazdaság versenyképességének növelése érdekében a szakszervezetek elfogadták a béremelés mérséklését, a beruházásokat ösztönző és a korrupciót visszaszorító reformokért cserében. Bár a stratégia megszületett, a megegyezés elhúzódott az erőviszonyok változása miatt. A munkáltatók 1982-ben felmondták a szakszervezetekkel 1975-ben kötött megállapodásukat a mozgó bérskáláról. Végül a tripartit paktum aláírására 1983 januárjában került sor. Ennek keretében a szakszervezetek tudomásul vették a mozgó bérskála korlátozását és az üzemi bértárgyalások 18 hónapra történő befagyasztását. Cserébe a kormány vállalta a jövedelemadó csökkentését és az adóterhek igazságosabb megosztását. Ez azonban nem volt elegendő az infláció visszaszorítására, így további tárgyalásokra került sor.

    A scala mobile inflációt kompenzáló hatása, 1975-1984

    Év

    Éves bruttó átlagfizetés (ezer líra)

    Scala mobile járulék, ezer líra

    Inflációs ráta, %

    Scala mobile inflációt semlegesítő hatása, %

    1975

    3. 694, 800

    324,000

    17

    61,6

    1980

    9.525,100

    1.055,938

    21,6

    63

    1983

    15.130

    1.316,942

    15

    65,6

    1984

    16.784,300

    796

    10,7

    49,2

    IRES Materiali (1984) p.43

    A bruttó reálbér növekedése az 1975-1979-es időszakban haladta meg jelentősen - tíz százalékkal - a termelékenység növekedését. A nettó reálbér emelkedése is magasabb volt a termelékenységénél, de ez már csak 1,4 százalékkal. Az 1980-1984-es időszakban - a korlátozott scala mobile korában - a termelékenység nőtt, miközben mind a bruttó, mind a nettó reálbér növekedése lassult. Azaz, ha azt vizsgáljuk, hogy az 1975-1984-es időszakban a scala mobile-nek volt-e és milyen inflációs hatása, megállapíthatjuk, hogy a vizsgált időszak első felében valamennyi volt, de döntően a bér adóterheinek gyorsuló növekedése következtében. A scala mobile rugalmatlan jellege, a fix összegű bérkiegészítés valamennyi ágazatban és bérből élőnél kiváltotta a magasabb termelékenységű és fizetési kategóriájú bérből élők elégedetlenségét. Ugyanakkor a scala mobile az alacsony fizetésű és gyengén teljesítő ágazatokban dolgozók számára is csapda-helyzetet jelentett, ugyanis míg a modern és növekvő termelékenység által jellemzett ágazatokban a munkavállalók a rendes béralku során megfelelő mértékű béremelést vívtak ki (a scala mobile jelentette inflációs növekménye kívül), addíg az alacsony vagy romló termelékenységet felmutató ágazatokban a munkaadók éppen a scala mobile meglétét hozták fel érvéként a külön béralku szükségtelenségének hangsúlyozására.

    1984-ben a szociális partnerek aláírták a második, a döntően mozgó bérskálát szabályozó, de annál szélesebb területet felölelő tripartit megállapodást. Ez a megállapodás egyrészt a scala mobile további korlátozását és a béremelések egy évre történő befagyasztását jelentette. Cserébe a - a paktum részeként - a munkavállalóknak a kormány új foglalkoztatáspolitikát ígért. A baloldali beállítottságú CGIL azonban végül is nem írta alá a megállapodást, aminek hatására a Craxi-kormány rendeletté tette a megegyezés tartalmát. Ez egy időre megakasztotta a tripartit szűkebb (bér) vagy szélesebb területet felölelő megállapodások kötését. A kormány restriktív gazdaságpolitikával igyekezett az inflációt csökkenteni. A munkáltatók viszont a scala mobile teljes eltörlését, a bérek befagyasztását, a foglalkoztatás teljes rugalmasítását követelték

    A kilencvenes években a szociális partnerek ismét hajlandóságot mutattak a szélesebb értelemben vett, de bérmegállapodásokat is tartalmazó tripartit megállapodások kötésére. Két évi egyeztetés 1992-ben és 1993-ban két makroszintű alapvetően a mozgó bérskáláról, a bérmegállapodások rendszerének rögzítéséről szóló tripartit megállapodás született. 1992 júliusában a szociális partnerek aláírták a mozgó bérskála megszüntetéséről szóló egyezményt és ideiglenesen befagyasztották a korábbi makroszintű bértárgyalásokat. Ehelyett háromszintű béralku rendszer bevezetésére került sor. Ennek célja az volt, hogy évente kétszer makroszintű tripartit tárgyalásokon döntsenek a jövedelem-és foglalkoztatáspolitikáról úgy, hogy ez az infláció, az államadósság és a költségvetési hiány csökkenéséhez is vezessen. A bevezetett szisztéma szerint ágazati és üzemi szinten is sor kerül a béralkura. Az ágazati kollektív bérmegállapodásokat négy évre kötik, a béremeléseket a kormány által előre becsült inflációs ráta alapján állapítják meg, majd a béreket kétévente kiigazítják a tényleges infláció szerint. A megállapodás szerint a vállalati kollektív szerződésekben rögzített béremelés nem haladhatja meg az ágazatiban szereplőt, kivéve ha javult a termelékenység, a minőség, illetve a versenyképesség. Ennek ellentételezésére a kormány ígéretet tett az adóreformra és foglalkoztatáspolitikai intézkedésekre. Bruno Trentin, a baloldali többségő országos szakszervezeti konföderáció, a CGIL főtitkára azonban kedvezőtlennek ítélte ezt a paktumot, és ideiglenesen le is mondott posztjáról. Trentin a scala mobile ideiglenes felfüggesztését szerette volna ugyanis elérni, s nem annak végleges megszüntetését. A scala mobile-t ekkor már azonban csak a CGIl védelmezte, a másik két országos szakszervezeti konföderáció, a kereszténydemokrata többségű CISL és a tagjait a modernebb ágazatokból toborzó szocialista-szociáldemokrata többségű UIL sem akarta.

    Az 1993 január elsejével létrejövő egységes piac Olaszország helyzetének relatív súlyosbodásával fenyegetett, az olasz gazdaság versenyképessége romlott a többi közösségi tagországéhoz képest. 1993 júliusában megállapodás született az olasz gazdaság szanálásáról és a mikroszintű kollektív szerződések aláírására felhatalmazott vállalati érdekképviseleti szervezetek megválasztásáról. Ezt a megállapodást a munkavállalók nagy többsége megszavazta.

    Nem utolsósorban ezeknek a bérmegállapodást, a kollektív szerződéskötés módját szabályozó, de a gazdaság szanálásáról is szóló makroszintű egyezményeknek köszönhetően az 1995 évi 4,5 százalékos inflációt 1997-re 1,7 százalékra sikerült enyhíteni, a költségvetési deficitet pedig a GDP 1995 évi 7,7 százalékáról 2,7 százalékra szorították vissza.

    Az 1995-ben létrejött egyezmény kimondottan a társadalombiztosításról szólt és a szakszervezetek és a kormány kötötte, s ez utóbbi célja a nyugdíjrendszer deficitességének csökkentése, a nyugdíjakra fordított állami kiadások visszafogása volt.

    1996 szeptemberében létrejött egy másik, egyetlen területre koncentráló paktum, a foglalkoztatás elősegítését célzó Munkaügyi Paktum.1998 júniusában helyhatóságok képviselőiből álló 4 munkacsoport jött létre, a Munkaügyi Paktum eredményességének javítása céljából s megtörtént az 1993. júliusi 23-i megállapodás felülvizsgálata.

    1998. december 22-én a szociális partnerek aláírták az átfogó szociális paktumot, un. "Karácsonyi egyezményt". A Szociális Paktum a foglalkoztatásért és a fejlődésért (Patto Sociale Per l'Occupazione a lo Sviluppo) 1999 februárjában került az olasz Parlament elé. A paktum céljai között szerepel az infláció és a bér kezelése is, de míg az inflációt a maastrichti kritériumok között kezeli, a bért, a jövedelempolitika esetében a helyi fejlesztési politikáknak történő megfelelést emeli ki, mint feltételt. A paktum a fejlődés és a foglalkoztatás növelésére összpontosít, mégpedig döntően két módszerrel, a beruházások ösztönzésével és a háztartások fogyasztásának növekedésével.

    Az átfogó szociális paktum céljai:

      • maastrichti kritériumok teljesítése (infláció féken tartása, költségvetési hiány korlátok között tartása)

      • országos és helyi szinten alkalmazható jövedelempolitika, ami tekintettel van a helyi fejlesztés politikákra

      • a munkaerőköltség 3 százalékos csökkentése 2003-ra,

      • bizonyos jóléti kiadásoknak az állami kasszából történő költségviselése (pl. anyasági szabadság és családi pótlék), és jelentős jövedelemadó csökkentést.

      • foglalkoztatás növelése, munkanélküliség enyhítése,

      • esélyegyenlőség,

      • a paktum megvalósulását ellenőrző mechanizmus (monitoring),

      • oktatás, szakképzés, kutatás,

      • társadalombiztosítási járulék csökkentés,

      • nyereségadó csökkentés (10 év alatt 37 százalékról 27 százalékra),

      • munkaerő költség csökkentése 0,82 százalékkal (Költségvetési törvény, 1999),

      • személyi jövedelemadó csökkentés.

    A paktum megerősíti az 1993-as szerződéskötési modellt, s az egyezménykötés két szintjét - a makro-és mikroszintet - ismeri el. Ennek keretében szükségesnek tartja

    • a normatívákat illetően a négyéves országos szintű megállapodásokat és a kétéves gazdasági megállapodásokat,

    • továbbá azt, hogy az üzemi megállapodásokat a termelékenységhez, minőséghez és jövedelmezőséghez kössék.

    Az átfogó szociális paktum külön kitér a bérre is. A bért illetően a paktum a reálbér megőrzését tekinti elsődleges céljának. Ennek viszont úgy kell megvalósulnia, hogy az ország megfeleljen az EU (maastrichti) inflációs kritériumnak. Az átfogó szociális paktum további célja az, hogy létrejöjjön az összhang a központi és a decentralizált bérpolitika között, s ez elősegítse a Dél fejlődését és javítsa foglalkoztatási helyzetét.

    Az átfogó szociális paktum hangsúlt helyezett a szociális partnerek között zajló alku módjára is. Irányelvként rögzítette, hogy a szociális partnerek ne tekintsék egymást szemben álló, hanem együttműködő feleknek (ez az un. generalizált kooperatív megközelítés (generalised cooperative approach)).

     

     

    Spanyolország: klasszikus paktumok

    Moncloa paktumok

    Spanyolországban a makroszintű átfogó megállapodások sorát a Moncloa paktumok nyitották meg (1977). A politikai pártok által kezdeményezett, a pártok és kormány között létrejött, később a szakszervezetek által is elfogadott Moncloa-paktumok közül az egyik, a gazdaság szanálásával foglalkozott. A gazdaság és a társadalom szereplőinek adott történelmi körülmények között olyan kérdésekben kellett egyezségre jutniuk - egyebek mellett, - mint a bér mérséklése, a munkaerőpiac liberalizálása, a munkanélküli ellátás és az érdekegyeztetés.

    Aláhúzzuk, hogy a Moncloa-paktumok - amelyeknek van gazdasági és politikai jogi része, s amelyek aláírói valójában a kormány és a politikai pártok, nem tekinthetők a klasszikus értelemben vett szociális paktumnak. Ugyanakkor a későbbiekben ezek az átfogó paktumok szolgáltak a szélesebb és szűkebb tárgykört felölelő, tripartite alkuk és egyezmények és az átfogó szociális paktumok alapjául.

    A gazdasági szanálási és reformprogramot tartalmazó Moncloa paktumban foglalt kompromisszumos megoldás 1978-ra 22 százalékos fogyasztói árnövekedést és legfeljebb 20 százalék bértömeg növekedést tartalmazott. Biztonsági záradékként a paktum azt is kikötötte, hogy amennyiben az árindex-növekedés meghaladná a 22 százalékot, a bérnövekedés előirányzatát felül kell bírálni.

    A nyolcvanas évek spanyol társadalmi alkujának sajátosságai voltak, hogy a létrejövő egyezmények (kompromisszumok) a szociális partnerek stabil tirpartit intézményei nélkül jöttek létre, a társadalmi alku 1992-ig nem öltött intézményes formát a Gazdasági-Szociális Tanácsban (Consejo Económico-Social).

    Foglalkoztatási egyezmény

    Az 1981-ben aláírt makroszintű tripartit megállapodásban, a Nemzeti Foglalkoztatási Egyezményben (Acuerdo Nacional de Empleo) foglaltak szerint a kormány olyan kötelezettséget írt alá, hogy 1982 végéig a foglalkoztatottak aránya nem csökken. A másik két aláíró, a CEOE (a Vállalkozói Szervezetek Spanyol Szövetsége) és az egyezményt aláíró két szakszervezeti szövetség, a Munkásbizottságok és az UGT pedig vállalták, hogy az 1982-ben megújításra kerülő kollektív szerződésekben a béremelés minimum kilenc, de maximum csak 11 százalék között marad. A közalkalmazottak bérnövekedést kilenc százalékban állapították meg, s a nyugdíjak tíz százalékos emelésében egyeztek meg.

    A kompromisszum tétje tehát a béremelés féken- és a foglalkoztatás szinten tartása volt. A bérfelülvizsgálati záradékban viszont gondoskodtak arról, hogy amennyiben az 1982 júniusi fogyasztói árindex növekedés 1981 decemberi értéket hat százalékkal meghaladja, a javasolt bérnövelést felülvizsgálják.

    Átfogó, Gazdasági-Társadalmi Egyezmény

    Az 1984-ben aláírt Gazdasági-Társadalmi Egyezmény (Acuerdo Económico Social), sajátosan hibrid makroszintű tri-és bipatit egyezmény volt, az 1985-1986-közötti kollektív tárgyalások kereteként jött létre. Az egyezmény második cikkelye - amely valójában nem tripartit, hanem szövetségközi, azaz a munkavállalók és a munkaadók érdekvédelmi szervezete között létrejött - vonatkozik egyebek mellett a bérekre. (Az első cikkely volt tripartitnak tekinthető, ebben makroszintű pénzügyi, gazdasági megállapodások szerepeltek.)

    Az 1984-es szociális paktum, a Gazdasági és Szociális Egyezmény (Acuerdo Económico y Social) létrehozását követően legközelebb csak 1993-ban került sor tripartit makroszintű tárgyalásokra, amikor Felipe Gonzales az 1993 júniusi választásokon elvesztette abszolút többségét és dialógust kezdeményezett egy három évre szóló tripartit paktumról. A tárgyalást a mélyülő válság, a gazdasági növekedés lassulása és a növekvő - 20 százalékot elérő - munkanélküliség is kikényszerítette. Ugyanakkor az infláció az évtized elején csak hat százalék körül alakult. Az új - kisebbségi szocialista - kormány elsődleges gazdasági célul tűzte ki a munkanélküliség visszafogását. A Felipe Gonzales által kezdeményezett tárgyalások legfőbb témakörei között szerepelt a munkaerőpiaci reform, a szakképzés fejlesztése, az EU-hoz konvergáló gazdaság kialakítása mellett a bérnövekedés visszafogásának célja. A tárgyalt új szociális paktum része - a munkaerőpiac reformja, a szakképzés fejlesztése, stb. mellett - a bérpaktum volt. A szakszervezetek ekkor már nem ellenezték a bérmegszorításokat, a munkaerőpiaci rugalmasság erősítését és a korábbi Franco-korszakból még visszamaradt munakügyi rendeleteknek kollektív megállapodásokkal történő felváltását. Cserébe azt kérték, hogy az elbocsátásoknál viszont ne érvényesüljön a nagyobb rugalmasság elve, ami a munkaadó számára olcsóbbá teszi az elbocsátásokat és a kormányzat ne csökkentse tételei között a szociális-jóléti kiadásokat. A munkaadók szervezete, a CEOE részéről - egyebek mellett - a bérpaktum mellett a profit újra beruházásáról szóló paktum szükségessége is felmerült. A tárgyalások során azonban a kormány az 1994-évi költségvetési törvény keretében olyan deficitcsökkentő intézkedéseket vezetett be, amelyek a tárgyalások napirendjén is szerepeltek, beiktatta a kollektív tárgyalások reformjának témáját is, majd október végére kitűzte a tárgyalások befejezésének időpontját. 1994-ben a spanyol Parlament - a szociális partnerek mellőzésével - megszavazta a munkaerőpiac teljes liberalizálását, a magasabb szintű béregyezmények üzemi szinten történő megkerülésének lehetőségét, a fiatal munkanélkülieknek a bérminimum alatti foglalkoztatását, a munkaidő éves számítását, a kilenc óránál hosszabb napi munkaidő engedélyezését, a tömeges elbocsátások megkönnyítését.

    Bérpaktumok

    A kilencvenes évek mezzoszintű bérmegállapodásaiban a béremelés mértéke átlagban valamivel meghaladta az inflációt. 1998 januárjától augusztusig pl. 2598 bérmegállapodást kötöttek 564 ezer céget érintően, s az átlagos béremelés mértéke 2,61 százalék volt, ami valamivel magasabb volt, mint a 2,1 százalékos inflációs ráta. Ez nem jelentette azonban bér-ár-spirál kialakulását, sőt, 1998 novemberére az inflációs ráta 1,8 százalékra süllyedt. A számítások szerint a bérből élők fizetőképes kereslete 1998-ban kb. egy százalékkal nőtt. (EIRR (1999), p.24)

     

    Portugália: bérek felzárkóztatás az EU átlaghoz

    Portugáliában a kollektív tárgyalások intézményét az 1976-os Alkotmány rögzítette. 1984-ben - állami kezdeményezésre - létrehozták az éves jövedelempolitikai szerződéseket kialakító érdekegyeztető tanácsot. 1991-ben a Parlament rendeletet hozott a Gazdasági-Szociális Tanács (CES) létrehozásáról, amely a gazdasági és szociálpolitikai tervek kidolgozásában konzultációs és érdekegyeztetési jogkörrel rendelkezik. Az érdekegyeztető tanács a CES önálló bizottságaként működik tovább.

    Az Anibal Cavaco Silva által vezetett jobbközép szociáldemokrata kormány az évtized végéig érvényes társadalmi paktum megkötésére tett javaslatot, melynek célja a szociális igazságosság erősítése és a portugál életszínvonal közelítése az EU átlaghoz. Az eszköz a portugál gazdaság versenyképességének javítása, a gazdasági növekedés ösztönzése és új munkahelyek teremtése. Ezt az elképzelést támasztotta alá az EU 1994-ben életbe lépett regionális fejlesztési terve. Az országos szakszervezet - az UGT - nyitottnak mutatkozott a kormánnyal történő párbeszédre, ugyanakkor kikötötte, hogy az egyezménynek úgy kell biztosítani a foglalkoztatás növelését, hogy mögötte a családok elkölthető jövedelmének növekedése (azaz a keresleti oldal) álljon.

    Stratégiai együttműködési megállapodás

    Végülis 1996-ban a szociális partnerek aláírták a bérkérdeseket kiemelten kezelő, de annál szélesebb területet felölelő Stratégiai együttműködési megállapodást (Acordo de Concertacao Estratégica), amely rögzítette az éves béremelésnél figyelembe veendő alapelveket. Ezek a következők:

      • az inflációs előrejelzések figyelembevétele,

      • a termelékenység növekedése,

      • mikroszinten az adott cég helyzete

      • az európai (EU) átlaghoz történő felzárkózás szükségessége.

    Az egyezmény 1997-re 2,5 százalékos várható inflációval és 2,2 százalékos termelékenység növekedéssel számolt, a béremelés mértékét pedig 3,5 %-ban állapította meg, egy százalékos reálbér emelkedést téve lehetővé és meghaladva a termelékenység növekedés ütemét. Az egyezmény - továbbá - célként tűzte ki a minimálbérnek és nyugdíjaknak az átlagbérnél gyorsabb növekedését. Az egyezmény - továbbá -: 1999-re 100 ezer új munkahely létesítésének (állami lakásépítés, útépítés is) tervét s a szakképesítés segítését is tartalmazta.

    Finnország: kompromisszumok

    Bérmegállapodás a recesszió ellen (1992-1993)

    Finnországban 1991-1993-ban gazdasági recesszió volt, a periódus alatt a GDP összesen 12 százalékkal esett vissza, a munkanélküliség erősödött. Az okok döntően a monetáris restrikcióra és a szovjet export visszaesésére vezethetők vissza.

    1992-1993-ban a szociális partnerek országos bérmegállapodást írtak alá, amelynek célja a bérek féken tartása volt a fogyasztói árindex 6 százalékról 2 százalékra történő csökkentése érdekében. A bérmegállapodás eredményeként a reálbér szinten maradt, emelkedtek viszont az adók. Ennek következtében a háztartások jövedelme 10 százalékkal csökkent.

    1994-ben nem írtak alá új makroszintű bérmegállapodást, s ezzel a béralku ágazati szintre csúszott. 1995-re az infláció gyakorlatilag nulla lett, az átlagbér emelkedés 5 százalék körül alakult. Ez az átlag úgy adódott, hogy a közszektorban mindössze 2 százalékos, a versenyszférában viszont 8 százalékos bérnövekedés volt.

    Széles értelemben vett megállapodás a maastrichti kritérium teljesítéséért (1995)

    1995-ben a szociáldemokrata kormány visszatér a centralizált bérmegállapodásokat tartalmazó szociális paktumok gyakorlatához. Ekkor a cél a: maastrichti kritériumok 1997-ig történő teljesítése lett, s ezen belül is a GDP-hez viszonyított költségvetési deficit 4 százalékra történő csökkentése (1995-ben ez az érték még 10,5 % volt). Ennek eszköze a központi büdzséből történő támogatások (pl. ösztöndíjak, a farmerek szubvencionálása, a jóléti juttatásokra jogosult háztartások támogatása) leépítése lett.

    Jövedelempolitikai megállapodás

    Az 1995 októberében a szociális partnerek között kétéves időtartamra (1996-1997) létrejött megállapodás valamennyi bérből élőre érvényes volt. A centralizált bérmegállapodás célja a bérinfláció kivédésére (Finnországban tehát nem megszűntetni, hanem megelőzni akarták ezzel a megállapodással a bérinflációt, a bér-ár spirált.) A bérinfláció lehetőségének a kiküszöbölésével a kamatlábak csökkentését készítették elő. A megállapodás alapján a béremelés előírt mértéke 1995 novemberében 1,8 % (de legalább 180 Finn márka), 1996 októberében 1,6 %. A minimum érték beállításával az alacsonyabb jövedelmek nagyobb mértékben nőttek, mint a magasabbak (szolidaritás elem). Ezzel, azokban az ágazatokban, ahol döntően alacsony jövedelmű nőket foglalkoztatnak, a bérnövekedés meghaladja az 1,8 százalékot (pozitív diszkrimináció elem) (Ilyen módon a bérnövekedés a papíriparban 1,9 %, a textil iparban 2,7 %, a helyhatóságoknál 2,4 % lett). Ezzel párhuzamosan csökkentették a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékokat. A munkaerőköltség növekedése így lassúbb lett, mint a bruttó bérek emelkedése, s termelékenység növekedés esetén nem nőtt a fajlagos munkaerőköltség.

    Makroszintű kollektív szerződés bérmegállapodással (1997)

    Az 1997 novemberében aláírt makroszintű bipartit kollektív szerződés olyan keretegyezmény jellegű bérmegállapodást tartalmazott 1998-1999-re vonatkozóan (1998 január elsejétől 2000 január 15-ig tartó érvényességgel), amelynek ajánlásait a szektorok szociális partnerei figyelembe vehették a saját, szektoriális egyezmények kötésénél. A javasolt béremelés az 1998 évi béremelés esetében az aktuális 1,6 százalék körüli inflációt vette számításba, és döntően az alacsony jövedelműek bérét óhajtotta szinten tartani illetve valamelyest növelni. Így 1998 január elsejével maximum 1,6 százalékos béremelést javasoltak, ami viszont legfeljebb 142 finn márka lehet. Ugyanakkor helyi szinten további 0,5 százalék emeléshez juthatnak a női alkalmazottak és az alacsony bér csoportok (pozitív diszkrimináció és szolidaritás elemek). A havi 9300 finn márkánál kevesebbet kereső nők 0,8 százalékkal magasabb béremelést is kaphatnak. A megállapodás szerint az 1999 január elsejei béremelés további 1,6 százalék, maximálisan havi 142 finn márkával. Ugyanakkor a záradék szerint az 1997 december és 1998 október közötti 3 százalék feletti fogyasztói áremelést is kompenzálni kell további béremeléssel 1999 elején.

    A fékezett béremelésért cserébe a kormány a jövedelemadó csökkentésre és a társadalombiztosítási járulékok csökkentésére kötelezte el magát. Így a munkavállaló által fizetendő egészségbiztosítási járulék 1998-ban, átlagban a jövedelem 1,9 százalékáról 1,5 százalékára esik, a 80 ezer finn márka éves jövedelem felett a járulék 2,35 százalékról 1,95 százalékra csökken. A nyugdíjasok által fizetendő egészségbiztosítási járulék pedig átlagban 4,9 százalékról 4,2 százalékra esik vissza. 80 ezer finn márka éves nyugdíj esetén ez az arány 5,35 százalék helyett 4,65 százalék lett. 1999-ben ez a tendencia folytatódik, s a 80 ezer finn márka éves jövedelem után fizetendő extra egészségbiztosítási járulék megszűnik és a nyugdíjasok esetében a fizetendő hányad 4,2 százalékról 3,9 százalékra esik vissza.

    A szerződés szerint a Finnországban érvényes kombinált jövedelemadó (progresszív országos és fix, de területenként változó helyi adó, Helsinki-ben pl. 17 százalék) is csökkent, mégpedig úgy, hogy az adósávok 2-2 százalékkal nőttek 1998-ban és 1999-ben, és 1999-ben a kulcsok valamennyi sávban 0,5 százalékkal csökkennek, a legfelső sáv kivételével, ami 38 százalék marad továbbra is.

    A szakszervezetek (SAK) kalkulációi szerint a megállapodás következtében a vásárlóerő növekedése 1998-ban 1,5 százalékos, 1999-ben 2 százalékos, s az adócsökkentéssel kombinált fékezett béremelések következtében 1998-ban a nettó havi jövedelmek átlagban 187 finn márkával, 1999-ben pedig 214 finn márkával nőnek a 6000 finn márkát keresők esetében. Az átlagos bérű, kétkeresős, két gyermekes családban a nettó többlet 1998-ban 470 finn márka, 1999-ben 550 finn márka. A magas bérű, havi 18 ezer finn márkát kereső esetében az 1998-as többlet 349 finn márka, 1999-ben 417 finn márka. (EIRR (1998), p. 29)

     

     

    Ausztria: Stabilitási paktum: bérellenőrzés árellenőrzés nélkül

    Az osztrák szociális partnerségnek az ötvenes évek óta fennálló rendszerében a szakszervezet (ÖGB) végig vállalata a bérmérsékletet és a szociális béke fenntartását, cserébe az árak stabilitásáért. Az árak és a bérek stabilitásának biztosítására paritásos bizottságot hoztak létre. A nyolcvanas években viszont a gazdaság liberalizálása kétségessé tette az árak ellenőrzését, s az 1993-ban létrehozott stabilitási paktum már nem tartalmazta az árak, azaz az infláció feletti ellenőrzést. A szociális partnerségnek az ötvenes évek óta fennálló gyakorlatát törte tehát meg az 1993 októberében kötött széles értelemben vett Stabilitási paktum, ami nem utolsó sorban annak következményeként jött létre, hogy a GDP csaknem egy százalékkal csökkent, a munkanélküliség viszont egy év alatt 15 százalékkal nőtt (s elérte a 6,8 százalékot). A paktum egyben a versenyképesség növelésére is irányult, s ezzel az EU-hoz történő jövőbeli csatlakozást is előkészíteni szándékozott.

    A szociális partnerek között létrejött kompromisszum során a szakszervezetek a bérek, a munkaadók az árak, az állam és a helyhatóságok pedig az adórendszer stabilitását vállalták. A paktum fő célja a nemzetközi versenyképesség növelése, ehhez az árak és a bérek stabilitása, a költségvetési deficit csökkentése. A paktum szerint az évenkénti ágazati kollektív bértárgyalásokon a bérek emelése nem lehet több, mint az inflációs ráta, vagyis a paktum a reálbér szinten tartását stabilizálja. A termelők vállalták azt, hogy féken tartják a termelői árakat, a hatóságok az energiaárat és a benzinadót, illetve a közvetett adókat. Emellett a központi költségvetés vállalata a helyi és regionális beruházások támogatását, gazdaságélénkítő tevékenységét. A versenyszféra mellett szabályozták a közalkalmazottak béremelését is: az inflációs rátánál 2,55 százalékkal alacsonyabb bérben állapodtak meg számukra, bővítették viszont a szociális juttatásaikat. A paktum sikerességét az elkövetkezendő időszakban gyorsuló növekedés jelezte.

     

    Belgium: rugalmasan maximált jövedelem-emelés a versenyképesség megtartására

    Az 1998 novemberében aláírt ágazatközi, a munkavállalók és a munkaadók szervezetei között létrejött keretegyezmény jellegű megállapodás fő szempontjai a foglalkoztatás növelése és a szomszéd országokhoz viszonyított belga versenyképesség fenntartása volt. A megállapodás keretegyezmény, amely az 1999-2000 évi szektoriális és a vállalati kollektív alkuk számára biztosít keretet a bér és a foglalkoztatás témájában. Bár a keretegyezmény legfontosabb eleme a bérre vonatkozik, de nem pusztán bérmegállapodásról van szó, mint fentebb említettük. A cél a rugalmas és maximált jövedelem növekedés, amit a szociális partnerek 1999-2000-re 5,9 százalékban határoztak meg. Ezt a mértéket a Központi Gazdasági Tanács javasolta (Conseil Central d'Économie), mégpedig úgy kalkulálva, hogy ennek alkalmazásával a belga jövedelmek növekedése nem haladja meg a francia, a német és a holland jövedelmek emelkedését, s így a belga cégek tartani tudják versenyképességüket.

    Már 1997-1998-ban is próbálkoztak a maximált bérnövekedéssel, de egységesen kötelező jellege miatt ez nem bizonyult közkedveltnek. Az 1998-as keretmegállapodás jellegzetessége az volt, hogy bevezette a rugalmasság elemét is, azaz az egyes ágazatok saját maguk is változtathatnak a százalékon, így pl. a nagyon versenyképes ágazatokban és vállalatoknál az emelés mértéke meghaladhatja az 5,9 százalékos plafont. A rugalmasság elemének bevezetése ugyanakkor lehetővé teszi azt az inflációs előrejelzések alapján történő változtatást is.

    A belga megállapodás nemcsak a bérekre, hanem a kollektív szerződésekben szereplő egyéb jövedelem-elemekre is vonatkozik. Maga a béremelés várhatóan csak 0,9-1,8 százalék között nő. A szociális partnereke nemcsak a jövedelmek tekintetében vették figyelembe a szomszéd országokat, hanem a képzésre fordítandó bérhányadot illetően is. Az 1998-as megállapodás a jelenlegi 1,2 százalékról hat év alatta 1,9 százalékra szándékszik növelni a képzésre fordított bérhányadot.(EIRR (1999), p.19)

     

     

    Hollandia: koordinált decentralizáció

    Hollandiában a szociális partnerek 1982-ben írták alá az un. Wassenaar megállapodást. Ez a paktum nyitotta meg a nyolcvanas-kilencvenes években Európában kötött nagyobb paktumok sorát. Az aláírást rendkívül hosszú, évtizedes alku előzte meg. Nem csoda, hiszen az egyezmény aláírása a holland szakszervezetek részéről filozófiai váltást követelt. Elfogadták ugyanis azt, hogy a munkanélküliség elleni küzdelem során alkalmazható a munkaidő megosztása, s az ezzel járó bércsökkenés, s elfogadták az üzleti profitabilitás szempontjainak tiszteletben tartását. Ennek cserébe viszont a munkaadók fokozatosan feladták a munkaidő csökkentésével szembeni ellenállásukat.

    A Wassemaar megállapodás más szempontból is filozófiai váltást jelentett, szektoriális, ágazati és helyi rugalmasságot biztosított az egyes szinteken megjelenő szociális partnerek számára azzal, hogy véget vetett a centralizált béralkunak, s helyette bevezette az un. koordinált bipartit béralkut.Azaz a béralku során a makroszintű szociális partnerek a bérekkel kapcsolatban csupán javaslatokat tehetnek az ágazati és helyi szintű szociális partnereknek.

    Ez a fajta megközelítés - a koordinált decentralizáció - azután számos részmegállapodásban is megjelent (pl. a szakmai képzésről, a betegszabadságról, az ifjúsági munkanélküliségről, stb. szóló megállapodásokban).

    A Wassenaar megállapodás "aprópnzre váltására" 1993-ban került sor, amikor megszületett az új megállapodás "Új kurzus: az 1994-es kollektív alku menetrendje" címmel (A new Course: agenda for collective bargaining in 1994). Ez a megállapodás a decentralizált kollektív alku gyakorlati megvalósítását jelentette, ekkorra érett meg az idő arra, hogy a holland makroszintű kollektív alku új időszaka elkezdődjön. Ezt a folyamatot feltételezhetően gyorsította az, hogy a kilencvenes években Hollandiában az un. atipikus foglalkoztatási forma jelentősége viharos sebeséggel nőtt. A kilencvenes évek utolsó harmadában a holland szociális partnerek két - egymással ellentétes követelménnyel találták magukat szembe: egyrészt az atipikus munkát végzők munkabiztonságának növelésének, másrészt a munkaerőpiac rugalmassá tételének és ezek (makroszintű, jogi, stb.) szabályozásának követelményével. Ezt a dilemmát igyekszik feloldani illetve jogilag szabályozni a holland Parlament által 1998 május 14-én elfogadott "Rugalmasságról és biztonságról szóló" törvény

    (Wet flexibiliteit en zekerheid). A törvény előzménye a holland szociális partnerek által 1996-ban aláírt tripartit megállapodás, a törvény az ebben foglaltakon alapul. Maga a tripartit megállapodás viszont többéves alkuban csiszolódott.

    Megjegyezzük, hogy a holland decentralizált alku nemcsak szektoriális-ágazati-alágazati szinten értendő, hanem földrajzi értelmezés értelmezés szerint is. Az utóbbi évtizedben az Európai Unió strukturális és regionális politikájának előtérbe kerülése, a lokális tényező fontosságának aláhúzása valószínűleg nem maradt hatás nélkül a holland társadalom aktív formálói esetében sem.

     

     

    III. Összegzés, konklúziók

    A bérindexálás (bérautomatizmus), mint a magas infláció esetén alkalmazott sajátos eszköz

    A bérindexálás kifejezetten az infláció hatása és az infláció elleni védekezés eszköze mind a munkavállalói, mind a kormány (makrogazdaság) oldaláról. Bérindexálást magas infláció esetén szoktak alkalmazni, az infláció ellenőrzésének eszközeként. A munkavállalók érdekképviseletei ösztönzik, hogy a bérnövekedés lépést tartson az inflációval. Az inflációs várakozások beépülése miatt azonban a bérindexálást a termelési költségek oldaláról gerjesztett további infláció egyik generálójának is tartják. Valójában azonban - különösen a vágtató infláció esetében - a bérindexálás az inflációt fékező tényező is lehet, hiszen ekkor a várakozások - bár vannak - de stabilak. Továbbá - az esetek döntő többségében - a bérindexálás utólagos, a megvalósult inflációt követi, és azt nem teljes mértékben kompenzálja. A megfelelően megtervezett és betartott bérautomatizmus tehát maga is az infláció lemorzsolásának egyik eszköze. Az indexálás jellege tehát lehet (inflációt) követő vagy azt megelőző, az inflációs várakozásokon alapuló (ez utóbbi esetben a bér-ár spirál veszélye áll fenn). A bérautomatizmus (bérindexálás) következményei függnek- továbbá - az indexálás körétől (mit indexálunk, csak a bért vagy mást is, indexálás körébe más költségeket is be lehet vonni) és az indexálás alapjától, azaz mihez kötjük az indexálást (ez általában a fogyasztói árindex). az indexálás mértéke (részben vagy teljes egészében követi-e a fogyasztói árindexet). Lényeges az indexálás időpontja (mennyire késleltetve követi a fogyasztói árindexe alakulását az indexálás) és az indexálás (bérautomatizmus) érvényességi ideje. Az árstabilizációs programok sikeresebbnek bizonyultak, amikor bérindexációs programok kisérték. A bérindexálás bevezetésétől a bér-ár spirál kialakulásától való félelem szokta - egyebek mellett - visszatartani az egyes országokat. Az árindex növekedésének a veszélye azonban inkább az növeli, hogy az indexálás körébe nemcsak a bért vonják be, hanem minden más költségtényezőt, a járadékokat, a kamatlábakat, a közszolgáltatások árait, stb. Ezzel valóban sikerül elérni, hogy igaz, hogy csak ideig-óráig, de elszigeteljék a társadalom tagjait az inflációtól. Minél inkább sikerül ez, annál instabilabbá válik azonban maga az infláció, azaz valóban kialakul a költség-ár spirál alakul ki (lásd pl. Izraelben). A bérindexálás klasszikus (több évtizedig fenntartott formája) az 1992-ben megszűntetett, vegyes tapasztalatokat felmutató olasz mozgó bérskála, scala mobile volt. A scala mobile-vel kapcsolatos tapasztalatok - egyebek mellett - azt is megmutatták, hogy akár lassú inflációnál is, ha működik automatikus bérindexálás és olyan személyi jövedelemadó rendszer van érvényben, ahol a sávok elaprózottak és az adókulcs túlságosan is progresszív, bekövetkezik az un. adóelszívás (drenaggio fiscale, fiscal drag) jelensége. Azaz az adóelvonás gyorsabban nő, mint az infláció, végül is részben hatástalanítva magát a bérindexálását. A költségvetési bevételek növekedése Olaszországban nem jelentette automatikusan a költségvetési deficit csökkenését. Sőt, a vizsgált időszakban a költségvetési kiadások gyorsabban nőttek, mint az infláció és mint maguk az adóbevételek.

    Bérpolitika: a kilencvenes évek szociális paktumainak egyik fő eleme

    Az újabb szociális paktumok döntően három fő témára irányulnak: a bérpolitikára, a munkaerőpiacra és a társadalombiztosításra. A bérpolitika prioritása az Amszterdami szerződésben foglaltakból is adódik: a gazdasági növekedést és a foglalkoztatás bővülését célul kitűző Amszterdami szerződés egyúttal a szociális partnereknek a bérnövekedés fékezésével kapcsolatos felelősségét is aláhúzza, azaz a bérnövekedést olyan mértékben tartja elfogadhatónak, amilyen mértékben az nem gátolja a foglalkoztatás növelését, mint egyes számú prioritást. Valamennyi - a kilencvenes években kötött - megállapodásban megjelenik az, a törekvés, hogy a munkavállaló részesedjen valamilyen módon a növekvő termelékenység eredményéből (lásd a belga, dán, ír, olasz, portugál, finn és svéd megállapodásokat). Az utóbbi időben azonban a legtöbb EU-tagállamban a bérnövekedés alapjának a több faktorból összeálló - beleértve a termelékenységet is - versenyképességet tartják. Amikor a béremelés konkrét gyakorlatát vizsgáljuk azt találjuk, hogy az egyes EU-tagországokban az emelés mértékét több faktor határozza meg. Görögországban a megállapodásokban a béremelés alapjául a nemzetgazdasági szintű termelékenységnövekedés és az infláció együtt határozzák meg. Írországban az infláció hatását kompenzáló enyhe reálbérnövelés a cél. Olaszországban a béremelés alapja az inflációs ráta és ehhez adódik a vállalati szinten kialkudott részesedés a termelékenység növekedésből. Portugáliában a béremelés alapja az infláció és a termelékenység növekedés egy része. Finnországban a megállapodásokban rögzített bérnövekedés alapja az infláció, s megjelenik bennük a szolidaritás és a pozitív diszkrimináció. Az 1998-1999-es megállapodásban a kombinált megoldás, az ellenőrzés alatt tartott bérnövekekedés és az TB-járulék és személyi jövedelemadó csökkenés együttes hatásától különösen az alacsonyabb jövedelműek és nehezebb helyzetben lévők helyzetén szándékoztak javítani. Míg a kilencvenes évtized elején a megállapodások fő célja a recesszió kivédése, majd később a maastrichti kritériumok teljesítése, az évtized végén kötött szerződés számol a belső vásárlóerő növekedésével (is). Belgium esetében a bérmegállapodásoknál megjelenik egy további elem is. A bérmaximálás célja nem az infláció féken tartása vagy letörése, hanem a környező országokhoz viszonyított versenyképesség fenntartása. A maximális béremelés mértékét a három fő export-partner országhoz (Németország, Franciaország és Hollandia) viszonyítják, a rugalmasan maximált bérnövelés gyakorlatának bevezetésével pedig a hazai ágazatok eltérő versenyképességét igyekeznek figyelembe venni.

     

    Paktumok jellegzetességei, hatásuk

    A szociális paktumok két-három-négy évre szóló megállapodások, s gazdasági dekonjunktúra és konjunktúra esetén egyaránt alkalmazzák. Míg az első szociális paktumoknál a gazdasági recesszió kezelése, magas infláció, és költségvetési hiány visszaszorítása volt a szociális partnerek kompromisszum kézségének fő mozgatórugója, addíg a kilencvenes évek derekán létrejött megállapodások esetében a maastrichti kritériumok és az Amszterdami szerződés teljesítése vált fontos szemponttá. Nem véletlenül, a gazdasági-társadalmi egyensúly növelését célzó szociális paktumok kötésének fő kezdeményezője az állam. A szakszervezetek dilemmája, hogy egyfelől az alkuban való részvétellel legitimizálhatják politikai szerepüket (ha van ilyen törekvésük), másfelől viszont olyan kompromisszumokra kényszerülhetnek, amivel érdekvédő szerepük gyengülhet. A kilencvenes évek végének bérmegállapodásaiban megjelenik a fizetőképes vásárlóerő növekedésének célja is (lásd pl. spanyol bérmegállapodás 1998-ban).

    A bérmegállapodások a szociális paktumok lényeges részét képezik, mondhatni "a bérterhek állnak a tárgyalások középpontjában. A fő cél a bérek növekedésének mérséklése, differenciálásuk és flexibilizálásuk, továbbá a társadalombiztosítási kiadások emelkedésének fékezése." (Freyssinet (1994)). Az egyezmények a bért nem kiragadott módon kezelik, hanem más tényezőkkel való összefüggéseiben (bér-és adórendszer együttes hatása az életszínvonalra, bér és foglalkoztatás együttes alakulása). A foglalkoztatottság növelése általában a "béráldozat" lehetséges ellentételezéseként szerepel. A kormány és a munkáltatók által képviselt filozófia szerint a bérterhek mérséklése növeli a versenyképességet és ennek következtében új munkahelyek jöhetnek létre. Miután azonban ez az automatizmus nem öltött olyan méreteket, hogy a kilencvenes évek második felére jelentősen hozzájáruljon a munkanélküliség enyhítéséhez, az újabb EU-szintű irányvonala alapján előtérbe kerültek a kormányoknak az aktív foglalkoztatáspolitikával kapcsolatos vállalásai. Az optimális állapot az, amikor a lehető legnagyobb reálbér növekedést sikerül elérni a lehető legkisebb nominális béremeléssel, ami a lehető legalacsonyabbra visszaszorított inflációt is jelenti. A cél tehát nem a nominális bér maximális növelése, hanem az infláció maximális csökkentése lehet, illetve ezt követően a reálbér maximális emelése.

    Az ír szociális paktum előre meghatározott százalék szerinti béremelést tartalmaz (központosított bérpolitika esete), míg pl. az olasz szociális paktum központi célként a reálbér megtartását jelöli meg, s a mikroszintre hagyja az egy-egy vállalat eredményessége alapján történő béremelést (kétszintű modell, makro-és mikroszint), a finn modellnél pedig a makroszintű keretmegállapodás mellett a mezzoszintű (szektoriális) egyezmények játszanak fontos szerepet. A makroszintű szociális paktumok kedvező esetben az ágazati megállapodások, kollektív szerződéskötési folyamat elősegítői.

    A gazdaság versenyképességének alakulásánál fontos tényező a fajlagos munkaerőköltség alakulása. A gyorsan növekvő gazdaságokban születhetnek olyan megállapodások, amelyek a teljes termelékenységnövekedésnek megfelelő reálbérnövekedést tesznek lehetővé a fajlagos munkaerőköltség csökkentése és az árszínvonal féken tartása mellett (lásd a bérnövekedés és az adócsökkentés kombinációját Írországban). Az újabb szociális paktumok az EU ideológián alapulnak, szerepel bennük pl. az esélyegyenlőség, mint cél, s a monitoring (olasz szociális paktum), mint eszköz.

    A hatvanas-hetvenes évekbeli megállapodások hatásfokát számos összehasonlító tanulmány igyekezett felmérni (Freyssinet (1994)). Az olyan gazdasági és társadalmi hatásokat figyelembe véve, mint az infláció, a munkanélküliség alakulása, a szociális konfliktusok), arra lehet következtetni, hogy a szociáldemokrata kormányzású észak-európai (skandináv) országokban kedvező volt a szociális paktumok hatása. Az Európai Bizottság elemzése szerint viszont "nehéz a közvetlen összefüggést megállapítani egy megállapodás aláírása és a gazdaság és a társadalom alakulása között" ((European Commission (2000), p. 85). Kétségtelen ugyanakkor az, hogy több esetben a paktumokat tető alá hozó országokban a makrogazdasági klíma megváltozott, javult, csökkent az államadósság, az árszínvonal emelkedés ellenőrzötté vált, csökkent a munkanélküliség, stb. Különösen fontosnak bizonyultak szociális ellátórendszerek reformjai, és ezen belül is a finanszírozásukat illető módok változásai. Van olyan gyors ütemben növekvő ország - ez Írország - ahol a fellendülés teljes periódusát lefedték a szociális paktumok, s nehéz lenne megmondani, hogyan alakult volna a gazdaság e paktumok nélkül.

    Újszerű a belga szektorközi egyezmény, amelynél a béremelés alapja a szomszédos országoké, Németországé, Franciaországé és Hollandiáé, miközben teret enged a szektoriális alkunak is, feltételezve, hogy ez utóbbira a munkahelyek számának gyarapítása miatt is szükség van. A belga módszer egyensúlyt próbál létrehozni az ország versenyképességének, a béreknek és a munkahelyeknek a növekedése között.

    Magyarország: ÉT ajánlások

    Magyarországon az 1990-es évek elején kialakult az érdekegyeztetés új mechanizmusa és intézményrendszere, amelynek keretén belül a szociális partnerek (a munkavállalók reprezentatív szervezetei, a munkaadók makroszintű szervezetei és a kormány megbízottjai) évente a béremelést illetően megállapodtak egy minimum és maximum értékben és a minimálbér növekedési ütemében. Ezeket a "tól-ig" ajánlások azután megjelentek az éves bérmegállapodásokban. Az 1992-1999 közötti időszakban a szociális partnerek csak 1995-ben nem állapodtak meg az Érdekegyeztető Tanács keretein belül az éves béremelés minimális és maximális mértékében. Az 1992-1999-es periódusban a versenyszférában az éves átlagos tényleges kerestnövekedések az ÉT maximális ajánlása körül alakultak, egyedül 1998-ban haladták ezt meg 2,5 százalékkal. A versenyszférában 1995-ben és 1996-ban volt magasabb a fogyasztói árindex, mint a tényleges keresetnövekedés, a többi évben a reál kereset emelkedett. A költségvetési szférában a tényleges keresetnövekedés ennél egyenlőtlenebbül alakult. 1993-ban 1996-ban a költségvetési szférában dolgozók keresete a minimálisan javasolt ÉT ajánlás arányában nőtt, míg 1994-ben és 1997-1999 között meghaladta az ÉT által javasolt maximális mértéket is. A fogyasztói árindex növekedése 1992-ben, 1993-ban, 1995-ben és 1996-ban volt nagyobb, mint a tényleges keresetnövekedés. A minimálbér éves növekedési üteme 1993-ban és 1994-ben a minimális javasolt bérnövekedéshez állt közel, 1996-1997-ben a javasolt minimum és maximum érték között helyezkedett el, 1998-1999-ben pedig a maximumként javasolt értékhez.

     

     

     

     

     

     

    Az ajánlott, a tényleges és a minimálbér növekedési üteme Magyarországon,

    előző év = 100

    Év

    ÉT ajánlás

    Tényleges keresetnövekedés

    A minimálbér növekedési üteme

    Fogyasztói árindex (x)
     

    Minimum

    maximum

    költségvetés

    Versenyszféra

    		    

    1992

    113

    128

    120,1

    126,6

    		  

    123

    1993

    110-113

    125

    114,4

    125,1

    112,5

    122,5

    1994

    113-115

    121-123

    127

    123,4

    116,7

    118,8

    1995

    Nem állapodtak meg

    110,7

    119,7

    114,3

    128,2

    1996

    113

    124

    114,6

    123,2

    118,9

    123,6

    1997

    114

    122

    123,2

    121,8

    117,2

    118,3

    1998

    113,5

    116

    118

    118,5

    114,7

    114,3

    1999

    112

    115

    119,2

    114,8

    115,4

    109,3

    Forrás: Laky, Teréz (2000), p. 126

    X= KSH, in Gazdasági és szociális adattár, MSZOSZ-OFA, 1999, p. 25

    Átfogó szociális paktum kötésére nem került sor, bár volt idő (1994 táján), amikor komolyan felmerült egy társadalmi-gazdasági megállapodás terve, ami végül is nem valósult meg, miután a kormányzó koalíció enélkül is érvényesíteni tudta restrikciós törekvéseit.

     

    Bibliográfia

    Borbély, Szilvia (1994) A spanyol érdekegyeztetési etalon, Európa Fórum, 1994 dec.

    Borbély, Szilvia (1997), A kollektív szerződések új jellemzői az Európai Unióban, in: Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései, ÉT Titkársága

    Central Statistical Office (2000), CSO Home Page, Cork, Ireland, www.cso.ie/new/tabl114202

    Crowley,Joe (1997), The effects of forward-versus backward-looking wage indexation on price stabilization programs, IMF Working paper

    De la Villa, Luis Enrique (1985), Los Grandes Pactos Colectivos a Partir de la Transición Democrática, Centro de Publicaciones, Ministerio de Trabajo y Salúd Publica, Madrid

    di Goia, Angelo (1984), La scala mobile, Alfamedia

    EIRR (1998) Finland, Collective Bargaining, European Industrial Relations Review, February 1998, pp 28-29

    EIRR (1999), European Industrial Relations Review, February1999

    ESRI (2000), Quarterly Economic Commentary, www.esri.ie/CurEconSit, 06/09/2000

    European Commission (2000), Industrial relations in Europe, 2000

    Fajertag, Giuseppe (1997), Collective Bargaining in western Europe 1995-1996, ETUI

    Fajertag, Giuseppe (dátum nélkül), Social Pacts in Europe, ETUC

    Freyssinet, Jacques (1994), A szociális paktumok nemzetközi tapasztalatai, IRES, 1994. szept.,

    IRES Materiali (1984), IRES, Roma, 5/6 szám

    Kiander,Jaako (1997), The 1995 social pact in Finland: wage restraint throuhgh incomes policy, in: Social pacts in Europe, ed.Giuseppe Fajertag and Philippe Pochet, Brussels, ETUI

    Laky, Teréz (2000), A munkaerőpiac keresletét-és kínálatát alakító folyamatok, OMKM, Budapest 2000. április

    PESP (1991), Programme for Economic and Social Progress, Dublin, 1991 January

     

     

    Budapest, 2000 szeptember

    E-mail